A napokban, miközben a környezetem nyomta ezerrel a karácsonyi érzés-, és látványvilágot, azon kaptam magam, hogy én nem tudok csilingelő, piros-zöld-arany karácsonyos hangulatba kerülni. Eltűnődtem, hogy vajon miért nem érzem azt, amit ilyenkor „kellene”: a feltűnő emelkedettséget, a csillogást.

Nem volt feldíszítve a lakás, és az ünnep előtti utolsó napon is boltban voltam. Igaz az is, hogy minden nap dolgoztam még önszántamból ahelyett, hogy karácsonyi lázban égtem volna. Nem sütöttem sütiket, nem agyaltam a karácsonyi menün, nem énekeltem a Jingle bells-t a nap 24 órájában. Talán hárítottam valamit? Talán aggódtam valamin? Lehet, de most én így tudtam benne lenni ebben az időszakban. Otthon lenni a saját világomban, a saját tempómban, a saját tökéletlenségemben. Tulajdonképpen én karácsonyi hangulatban voltam, csak nem olyanban, mint amilyet a külvilág mutatott a boltok díszleteiben, a reklámokban, és amit láttam magamon vagy magam körül, az sem passzolt a hírfolyamokban elém gördülő posztok képeihez.

Hála és szeretet

A karácsonyi hangulatomat keresve már épp felütötte a fejét az önvád, hogy elállítódva a belső békét adó érzelmi világomtól, talán én nem is örülök igazán annak, amim van. Végülis mindenem megvan, amit akartam. De tényleg. Persze, van még mit teremteni, de megvagyok. Egy kicsit joggal dorgáltam meg magam, mert a nagy önkutakodásban ráleltem egy kis önsajnálatra, és ha áldozat vagyok, nem élem a szeretetet… úgyhogy, jobb, ha áthelyezkedek egy másik nézőpontra.

Talán azért nem éreztem a hétköznapok között kiugró karácsonyi érzelmeket, mert hála Istennek, nem szomorúak a hétköznapjaim, nem szenvedek valódi hiányban, nincsenek igazán megrázó kétségeim. Hálás vagyok a hibáktól nem mentes, de jól haladó életemért. Hálás vagyok azért, mert nem kell várnom a karácsony két napját azért, hogy szeretve érezzem magam, vagy, hogy szerethessek. De nem pottyant ez az élet az ölembe, mindennap dolgozom érte. Beismerek, felismerek, formálom önmagam…

Úgy lehet, hogy idén nem kifele, nem a harsány társasági találkozásokban, nem a külső környezetem pompájában mutatkozott meg az, hogy mennyire értékelem a szeretet erejét, hanem abban, amikor a kanapén a fáradtságtól elnyúlva hálát adtam az életért, amit élhetek. A néha nehéz érzéseket tükröző családomért, akiket nagyon szeretek, az olykor kimerítő feladataimért, amelyekkel a közösséget szolgálom, a szervizbe kényszerült autóért, ami oly sokszor a segítségemre van, a nagytakarításra váró otthonomért, ahol önmagam vagyok, a “van még mit erősíteni” testemért, ami folyamatosan értem dolgozik, és a “van még mivé formálódni” személyiségemért, ami azzá tesz, aki vagyok.

A csend is lehet jó

A szeretetet nem csak a reklámokban, a közösségi médiában mutatott módon lehet élni és ünnepelni.  A szeretet képes körbelengeni a családot égig érő karácsonyfa nélkül is, és meg tud mutatkozni egy érintésben, egy szívességben, egy összefogásban, egy mosolyban. Sőt, még a csendben is.

A szeretetet megélhetjük akkor is, ha látszólag semmi nem történik, ha nincs nagy főzőcskézés, nincs nagy családi vacsora, sem villogó led-sor, tökéletesen csomagolt ajándék, hanem csak a létezés örömét élve, hálás szívvel, elvárások nélkül ülünk magunkban, de sohasem egyedül, hanem együtt azzal a szeretet energiával, ami bennünket annak idején életre hívott.