A negyvenes, romantikus nőknek ajánlva…

A negyvenedik szülinapomon többen mondták, hogy letagadhatnék egy tízest. Talán le is, de inkább nem szeretném. Nem szeretnék újra harminc lenni. Megvolt annak az időszaknak is a maga bája, de örülök, hogy haladok előre, mert a tisztánlátás is sokkal jobban megy, és ez nagy kincs a mai világban. Sajnos a gravitáció hatása még negyven felett is vonatkozik rám, de bízom a tudósokban…

Amíg még nem értem el a negyedik X-hez, addig csak az előttem járó nők intését ismertem. Majd megtudod, ha te is betöltöd a negyvenet! – mondogatták. És igen! Sok mindent megtudtam, pedig még csak 7 hónap telt el.

Van valami varázshatára a negyvenedik születésnapnak. Láthatatlan, de érzékelhető. Néhány negyvenet alig betöltött ügyfelem, akikkel együtt dolgozom, hasonló változásról számolnak be, tehát létező jelenségről beszélünk. Már nem engedik, hogy olyan dolgokra fecséreljék az idejüket, amelyek nem viszik őket előre. Nem esznek meg minden kamu dolgot – sem fizikailag, sem mentálisan.

Értéke lett a jelennek.

Szerintem az idő, csak nekünk, ilyen Föld lakóknak fontos, valójában a fejlődési út az, ami a lényeg. Mindegy hány évesek vagyunk, folyamatosan jönnek a feladataink, amelyekkel megtanulunk megbirkózni. Jó esetben megvan a fokozatossága, de nem mindenki kap ilyen szerencsés lapokat az induláskor, így ők már azelőtt leesnek a szánkóról, mielőtt becsatolták volna a bukósisakot.

Szóval az egyik nagy nyeresége annak, hogy negyven lettem, az az, hogy értékelem és tisztelem a napjaimat itt, a Földön. Tudom, hogy véges a pályafutásom, véges az élményhalmaz, amit megélhetek, így aztán nem pazarlom az időmet, figyelmemet és energiámat olyan dolgokra, amelyek felszínesek, akadályoznak, vagy eltipornak. Olyanokra, amelyek nem valódiak.
Legalábbis erősen törekszem arra, hogy ne tegyem.

Ez vélhetően igaz minden negyvenes nőre, kivéve, ha szerelmes valaki. Akkor biztos, hogy az érzései vezérelik a logikus döntések meglépése helyett, mert a szerelem nem számokban gondolkodik. A lepkék felrebbennek a gyomorban, a térd remegni kezd, és azt hiszed, teleportálódtál a tinédzser korodba. De mindegy, hogy hány éves vagy, a szerelem kopogás nélkül rád töri az ajtót, és forgószélként rendetlenséget csinál a lelkedben. Nem számít, hogy beteljesül-e vágyad, csak ülsz a kupi közepén, tekintetedet az égre emeled, és azt mondod:

Köszönöm, hogy megélhettem.

Egyre gyakrabban bukkanok rá olyan cikkekre, beszélgetésekre, ahol azt ecsetelik (nem csak a nők), hogy miért éri őket csalódás az első (pár) randin. Én nem vagyok társkereső, de kíváncsi voltam arra, hogy vajon miért olyan nehéz 40 felett megtalálni a megfelelő társat. Megkérdeztem néhány ismerősömet, hogy mi az, amitől számukra az első (pár) randi az utolsóvá vált, vagy válna.

Amit a férfiak mondtak:

• Nem is úgy nézett ki, mint a képen a neten.
• Elvárja, hogy mindent én fizessek. Kifizetném amúgy is, de törekedjen arra, hogy legalább a sajátját rendezze.
• Az expasiról többet beszélt, mint magáról.
• Nem érdekelte semmi komoly dolog, csak a bulvárhírekről beszélt.
• Már az első percben kijelentette, hogy a barátnői véleményét is ki fogja kérni az ügyünkben, mert mindent megbeszélnek.
• Nyomkodta a telefonját.

Amit a nők mondtak:

• Megnézett más nőket is, míg velem sétált.
• Nőgyűlölő kifejezéseket használt.
• Idióta, sértő vicceket mondott.
• Kijelentette, nem akar újranősülni, nem akar több gyereket.
• Sokszor nézte a telefonját.
• Hangosan, csámcsogva evett.
• Alig szólalt meg.
• Leittasodott minden alkalommal.

Ebből a felsorolásból lehet tanulni. Akár arra figyelve, hogy máskor ne veszítsünk el valakit, mielőtt megkaptuk volna, illetve arra fókuszálva is, hogy miként érhetjük el azt, hogy a partnerjelölt többet ne keressen bennünket.

Köszönöm az olvasói leveleket, amiket küldtetek. Úgy gondoltam, hogy megmutatom a többi Olvasónak is azokat, amelyek megosztásához a levél írója is hozzájárul. Fogadjátok szeretettel Rózsa Magdolna történetét, támogató sorait.

*****

40 éves voltam, amikor a kezembe vettem a szociális munkás diplomámat, és jövőre, 43 évesen fogom a mesterdiplomát. Bár, ehhez még egy szakdolgozatot kell írnom és túl lennem egy újabb államvizsgán úgy, hogy két gyermeket (7 és 12 évesek) egyedül nevelek már több, mint 7 éve (terhes voltam, mikor elhagytak).

Kozmetikusként, fodrászként, manikűrösként, családsegítőként és adomány szervezőként dolgozom egy szociális szépségszalonban, ami egyedülálló az országban, mivel önkormányzati fenntartású és egy családsegítő szolgálat kihelyezett telephelyeként működik és én, mint közalkalmazott szociális munkás kapom a fizumat miközben hajakat vágok, arcokat masszírozok, körmöket festek és lelkeket szépítek azáltal, hogy értő figyelemmel hallgatom a családsegítő szolgálat ügyfeleit. Ismerem a problémáikat és a megoldásokat, amikkel  családsegítő kollégáim dolgoznak. Ismerem az egyedülálló szülőséggel járó nehézségeket.

Szeptembertől az egyetemen - ahol alap szociális munkás képzésre jártam - szociális munkásokat tanítok heti fél napot és jövőre már két évfolyamot is viszek. Időnként kiveszek 1-1 szabadnapot, hogy önkéntesként hajat vágjak különböző szociális intézményekben.

Sokan és sokszor kérdezik, honnan van erre ennyi időm és főleg energiám, amire a válaszom mindig az, hogy "ha az ember azt csinálja, amit szeret, akkor arra szívesen csinál időt, az nem munka, hivatás lesz". Több, mint a fél életemet tanulással töltöttem (8 szakmám van) és még mindig tanulok, mert arra már rég rájöttem, hogy a tudás az, ami előre visz, ami szélesre tárja a kapukat és amik lehetőségeket hoznak.

A tanulás az, ami felemel a földről, ha padlót fogsz. A tanulás alatt kapjuk meg a válaszokat és minél többet tudunk, minél többet tapasztalunk, áll össze és lesz egyre tisztább a kép mi a fenét is keresünk itt a Földön? Miért vagyunk itt? Mi a küldetésünk? Már nem is annyira a cél, inkább a megtett út a fontos, mert ahogy tanulunk  és a lehetőségek jönnek, úgy változik a célunk is és körvonalazódik ki mit is akarunk.

Nekem sokat segít az, hogy túléljek bizonyos napokat, ha kitűzök apróbb célokat a következő napokra, hetekre, vagy akár hónapokra, amiért érdemes felkelnem és tovább mennem és időnként "mini szabikat" veszek ki, hogy kikapcsolódjak, vagy akár csak végig aludjak egy teljes napot, mert megérdemlem.

Az én üzenetem tehát a negyveneseknek, hogy tanuljatok és sokat olvassatok olyan könyveket, amik tudást adnak, amit szélesítik a látókörötöket! Olyanokat, amiken sírtok, vagy akár nevettek! Beszélgessetek sokat! Írjatok! Vessétek naplóba a gondolataitokat, vagy akár vezessetek blogot! Tegyetek nagy ívben arra, hogy hány like-ot, vagy megosztást kaptok, a lényeg, hogy az írással, a -beszélgetéssel is csak kifejezitek magatokat és sokszor akkor jövünk rá dolgokra, ha ki is mondjuk őket.

Sok negyvenest ismerek, akik félnek kilépni a megszokott szar kapcsolatukból, vagy akár munkájukból és váltani, mert "jaj, istenem, akkor mi lesz", pedig váltani sosem késő! Anyukám 60 éves korában nyitotta meg a családi bölcsődéjét, amit 80 éves koráig, egészen a haláláig csinált (3 hete egy sztrók vitte el másfél nap alatt), amit imádott, szeretett!

Ne más útját, a magadét járjad és csináld azt, amit szeretsz!

A baráti kapcsolatok ápolása nagyon fontos dolog, és nem csak negyven felett, hanem úgy minden korszakunkban. A barátaink sokat tudnak segíteni a nehéz időszakban, jó gyakorlatokat mutathatnak nekünk, és még biztonságérzetünket is növeli, ha gondozott baráti kapcsolataink vannak. Ezek nem légből kapott infók, ezeket például a Berkeley Egyetem boldogságot kutató professzorai is igazolták a kutatásaik eredményével.

A legjobb barátnőmre gondolva pontokba szedtem, hogy milyen a jó barát(nő):

1, Támogat, és bátorít. Amikor meséltem neki az egyik tervemről, noha több ponton is kifogásolhatta volna, azt mondta: Csináld! Amikor megkérdeztem, hogy egy legjobb barátnőnek nem illene-e engem lebeszélnie a hülyeségről, csak annyit mondott: Én azt akarom, hogy neked jó legyen!

Megjegyzés: Simán fejjel mehetnék a falnak, ha nekem azt dobja ki az agyam. Gondolom, amikor vérző fejjel lepattanok majd a falról, ő röhögve ragtapaszt nyújt felém.

2, Meghallgat bármikor és bárhol. Ebben is számíthatok rá. Igaz, kicsit zavaró, amikor az edzőteremben ülve nyög, liheg vagy csattogtatja a súlyokat, miközben én épp a legfontosabb agyalásomat osztom meg vele, de tök rendes tőle, hogy még ilyen kemény szituban is kíváncsi rám.

Megjegyzés: Remélem a wc-n ülve sosem veszi fel nekem a telefont.

3, Mellette nyugodt szívvel önmagam lehetek. Látott ő már mindenféle öltözékben, ruha nélkül, sírva, nevetve, némán, lepusztulva, ragyogva…  Színpadon, fűben, vagy  a konyhája kövén rázkódva nevetve. Nem kell trükköznöm, hogy csak a jó oldalamat lássa, mert pontosan tudom, hogy melyik megnyilvánulásomat fogja (ki)röhögve fogadni, és mikor fogja azt mondani, hogy amit művelek, az most leginkább egy hiszti. Azt is el szokta mondani, hogy gáz velem bulizni menni, mert égetem azzal, hogy ásványvizet szürcsölgetek a pultnál, de elfogadja, mert ez is én vagyok. :)

Megjegyzés: azt is megbeszéltük már, hogy megpróbálunk majd ugyanabba az öregek otthonába kerülni, hogy idős korunkban se kelljen mellőznünk egymás társaságát. Azt is megfejtettük, hogy várhatóan ő lesz a felejtős, én a lötyögtetős.

Összegezve: a jó barát(nő) támogat, meghallgat, nem ítélkezik, elfogad, pozitívan áll a barátsághoz, partner a hülyeségben, de szól, ha túlfeszítjük a húrt, nehogy az élet élvezete helyett visszakanyarodjunk életünk nyomorához. Házassági tanácsadóként óvatosan megjegyzem, hogy sok párkapcsolatot gyengít meg az, hogy a felek egymástól várják ezt a legjobb jóbarát viselkedést, azonban egy személyben mindenkit még a szerelmünk sem tud megtestesíteni, kár elvárni tőle...

#barátkoznijó #barátkozzteis

A napokban, miközben a környezetem nyomta ezerrel a karácsonyi érzés-, és látványvilágot, azon kaptam magam, hogy én nem tudok csilingelő, piros-zöld-arany karácsonyos hangulatba kerülni. Eltűnődtem, hogy vajon miért nem érzem azt, amit ilyenkor „kellene”: a feltűnő emelkedettséget, a csillogást.

Nem volt feldíszítve a lakás, és az ünnep előtti utolsó napon is boltban voltam. Igaz az is, hogy minden nap dolgoztam még önszántamból ahelyett, hogy karácsonyi lázban égtem volna. Nem sütöttem sütiket, nem agyaltam a karácsonyi menün, nem énekeltem a Jingle bells-t a nap 24 órájában. Talán hárítottam valamit? Talán aggódtam valamin? Lehet, de most én így tudtam benne lenni ebben az időszakban. Otthon lenni a saját világomban, a saját tempómban, a saját tökéletlenségemben. Tulajdonképpen én karácsonyi hangulatban voltam, csak nem olyanban, mint amilyet a külvilág mutatott a boltok díszleteiben, a reklámokban, és amit láttam magamon vagy magam körül, az sem passzolt a hírfolyamokban elém gördülő posztok képeihez.

Hála és szeretet

A karácsonyi hangulatomat keresve már épp felütötte a fejét az önvád, hogy elállítódva a belső békét adó érzelmi világomtól, talán én nem is örülök igazán annak, amim van. Végülis mindenem megvan, amit akartam. De tényleg. Persze, van még mit teremteni, de megvagyok. Egy kicsit joggal dorgáltam meg magam, mert a nagy önkutakodásban ráleltem egy kis önsajnálatra, és ha áldozat vagyok, nem élem a szeretetet… úgyhogy, jobb, ha áthelyezkedek egy másik nézőpontra.

Talán azért nem éreztem a hétköznapok között kiugró karácsonyi érzelmeket, mert hála Istennek, nem szomorúak a hétköznapjaim, nem szenvedek valódi hiányban, nincsenek igazán megrázó kétségeim. Hálás vagyok a hibáktól nem mentes, de jól haladó életemért. Hálás vagyok azért, mert nem kell várnom a karácsony két napját azért, hogy szeretve érezzem magam, vagy, hogy szerethessek. De nem pottyant ez az élet az ölembe, mindennap dolgozom érte. Beismerek, felismerek, formálom önmagam…

Úgy lehet, hogy idén nem kifele, nem a harsány társasági találkozásokban, nem a külső környezetem pompájában mutatkozott meg az, hogy mennyire értékelem a szeretet erejét, hanem abban, amikor a kanapén a fáradtságtól elnyúlva hálát adtam az életért, amit élhetek. A néha nehéz érzéseket tükröző családomért, akiket nagyon szeretek, az olykor kimerítő feladataimért, amelyekkel a közösséget szolgálom, a szervizbe kényszerült autóért, ami oly sokszor a segítségemre van, a nagytakarításra váró otthonomért, ahol önmagam vagyok, a “van még mit erősíteni” testemért, ami folyamatosan értem dolgozik, és a “van még mivé formálódni” személyiségemért, ami azzá tesz, aki vagyok.

A csend is lehet jó

A szeretetet nem csak a reklámokban, a közösségi médiában mutatott módon lehet élni és ünnepelni.  A szeretet képes körbelengeni a családot égig érő karácsonyfa nélkül is, és meg tud mutatkozni egy érintésben, egy szívességben, egy összefogásban, egy mosolyban. Sőt, még a csendben is.

A szeretetet megélhetjük akkor is, ha látszólag semmi nem történik, ha nincs nagy főzőcskézés, nincs nagy családi vacsora, sem villogó led-sor, tökéletesen csomagolt ajándék, hanem csak a létezés örömét élve, hálás szívvel, elvárások nélkül ülünk magunkban, de sohasem egyedül, hanem együtt azzal a szeretet energiával, ami bennünket annak idején életre hívott.